2015. augusztus 21., péntek

Karpathosi szokásom

szerint kezdődött az első reggel, hogyan másként... a napfelkelte megvizitálásával.

Ülök kinn a széken, hát egyszer csak igennagy meglepetésemre megjelenik a szomszédunk, 
szintén korareggelződhajnalban kiül a teraszára a telójával éppen kelet felé nézdegélve 
és várakozik... nofene... ez tudja... (?!) rötyörészek magamban, hogy vadidegennel bámulom
a kelő napot, aki valószínűleg ismer a virtuális világomból... de nem sejti mégsem, 
hogy én vagyok az... mi vagyunk azok... Egészen mulatságos...

Nap meg is jelenik, csak a tavalyihoz képest egy kicsit később és egy nem kicsit jobbra,
bizonyítva ezzel azt a tudományos tényt, miszerint a Föld forog. Még mindig... 
Most éppen arra szottyant kedve, hogy fölguruljon a hegyre, elidőzve 
két másodpercig a temetőkápolna tetején. Micsoda feltámadás, nem?  


A fontos történések aztán fél 10 körül kezdődnek, amikor odaérünk 
a "csak hajóval megközelíthető" Poszeidon-barlanghoz. 

Már tavaly is gyanítottam, hogy vannak olyan helyek a szigeten, amit szándékosan 
titkolnak el az odautazók elől vagy egyszerűen csak félreinformálnak az elérhetőségükről. 
Cseppet sem bánom az ilyesmit, aki akarja, úgyis megtalálja a rejtőztetett zugokat. 

Az egyik mese szerint a Poszeidon család temetkezési helyén vagyunk. 

Egykori bejáratán átlépve


két természetes üreget találni.


A jobb oldaliban ügyes kezek valamikor kis fülkéket vájtak  a sziklafalba. 


Valamelyikben mondhatnám, feltűnik Poszi feje...


A faragott díszítésekből mára nem sok maradt meg, de a látvány így is magával ragadó.


Az egész barlang ebből a Pliocén korban keletkezett üledékes kőzetből áll, az egykori tengerfenék kagylóiból, csigáiból. Hihetetlen... Ahol állunk, az valaha a tenger mélye volt. 


A tengeristen barlangja ma a szárazföldön található, minden irányban kilométerekre 
a tengertől és gyakran kecskék, birkák meg pásztorok hűsölnek a falai közt.


Most ugrunk egy jó nagyot az időben, miközben autózunk (igen) vagy 10 percet, megérkezünk a
Szent Mamához (valójában Szent Anya),  Agios Mammas templomához. 


Idősebb, mint a legöregebb Árpád-kori templomunk. 
Valamikor a X-XI. századba épült, puritán kis szentély. 


Itt érezzük először, hogy végre megérkeztünk és örömünkben mindketten 
minimum ötször lépjük át ezt az igen csak fejet hajtatós bejáratot.


Valami át is kattanhat ekkor a fejünkben, mert innentől nagyerős gondolatok születnek 
az agyunkban, úgy mint: itt állj meg fotózni, láttam egy fura bokrot,


ami az utolsó lehelletével is ragaszkodik az életéhez, ugye látod, 
már alig tud kapaszkodni a gyökerével és mégis virágot hoz. 

Karpathoson küzdősen marad életben a flóra meg a fauna.

Majd egyórás(!) nézelődős autókázás után megérkezünk Michaliou Kiposra 
lyukas követ fotózni.  A képen persze nem látni, hisz tőlünk balra található.


(Különben meg az összes itt készült fotót elkapkodtam.)

Mivel Diakoftisra terveztük a strandolást, továbbállunk, aztán ott döbbenten tapasztaljuk, 
mekkora a tömeg. Túlmegyünk a következő, reptér melletti öbölbe. Igaz, itt nem 
annyira finom a homok, ellenben csupán ketten vagyunk a parton. 


Miután Tóni lefotóz néhány érkező repcsit és a távolban egy kék vitorlást, 


rájövünk, hogy délidőben veszettül éget a nap és mennyivel jobb lehet az árnyék 
Kipos partoldalaiban. Összeszedelőzködünk és visszamegyünk oda. Na ugye, 
mennyivel szuperebb ezt bámulni a fejem fölött heverészés közben? 


Poszi idehabarcsolta néhány millió évvel ezeket a kagylókat, ebből ugyan nem 
kapargatsz ki egyet sem. Ez tart, nem úgy, mint a hat éve készült járdánk. 

(Jó, az előbbit istenség alkotta, Pista meg egy emberkőműves segédmunkás.)


Miközben ilyesmi komoly dolgokon elmélkedem, Tóni keresztet libeg nekem, 
hátha elirigylem tőle az élményt és utánamegyek megfulladni a mellig érő vízben. 


De nem, mire mindkettőnk megszárad, a nap sugara is szelídül és a partot követve 
nyugatra vesszük az irányt. A következő képnél már túl vagyunk az Agios Theodoros-os vacsorán. 
(A helyet nem ajánlom, a kaja kevés, snassz, a kiszolgálólányka a flegmánál is flegmább.)


A hegyek lábai közt Arkassa. 


Ugyanaz a strand, mégis idegen gyönyörűség.
Ugye látjátok? Szerelmes...


Hirtelen elhatározással felmegyünk a Paleokastro romjaihoz lecsekkolni a logbukot. 
Került belé néhány új bejegyzés, amióta itt jártunk. 


Titkos vágyam is teljesül ott fönn, szemünk előtt megy le a Nap. 


Με θες, με θες, το ξέρουμε κι οι δυο.

2 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...