2015. augusztus 28., péntek

Ahhoz képest, mióta

terveztük ezt a nyaralást, egészen későn, július 27-én jutott eszünkbe, hogy valahol északon
 kellene egyet aludnunk. A Booking egyetlen szabad szállást dobott föl a megadott 
időpontra, azt nyomban lefoglaltuk. Eléggé hitetlen voltam az oldalon mutatott képek miatt,
 á, ez nem lehet az... Így bele sem éltem magam, pláne, hogy utazásunk másnapján 
kaptunk egy emilt, miszerint mi lemondtuk a szállást. 
Mindhiába próbáltunk telefonálni mindenféle helyekre, választ nem kaptunk.

...

Talán nem csoda, ha kétségek közt indulunk útnak vasárnap. 
A Jóember már negyvenötös tempóval teszi meg az utat. 
Fúj a szél, mint a nyavalya, felfekszünk rá, imádom, csak azért nem teszek fel képet, 
mert "Karcsi, a húsevő növény" hasonmását csinálja az arcomból. 

A hátunk mögött Spoa.


Délelőtt 10-re, egy óra alatt érkezünk Olymbosba. A parkolóban elkapom négy magyari fiatal beszélgetését térképük fölött.: "Akkor mondhatjuk azt, hogy ezzel kivégeztük Karpathost?

Tyű, de fáj ez a mondat, harmadik napja vagyunk a szigeten, 
a mi kalandjaink csak most kezdődnek.

A falu dugig mindenféle turistacsoportokkal. Ismerjük az utat, így könnyedén vágunk elébük 
kitérő utacskákon. És mivel még mindig nem hiszem el, hogy szállásunk az, ami, 
fölmegyünk a templom előtti térre és ott fordulunk balra. Egy kedélyes anyóka 
amikor megtudja, mit keresünk, széles mosollyal, a hátamat simogatva igazít útba. 
Saját kapuján enged le a megfelelő irányba, ne kelljen kerülnünk!

A "hotel" tulajdonosa, az idős nyanyicska perceken belül megjelenik.
Szó sem volt itt semmiféle visszamondásról, miénk az Anemos ma éjszakára.


Nos, a következő egy teljes órára nem igazán emlékszem, csak arra, hogy 
egészen odáig vagyok meg vissza és rohangálok föl a szofára az ablak elé bámulni,


ezt,


aztán meg lefelé, mert az ablak túloldalán újabb és újabb ismeretlenek támaszkodnak a korlátnak.

  

Fotózom benn, ahogy ők kinn fotózkodnak.

Ez az a ház! Ez az a ház, aminek tavaly az erkélyére mi is kiálltunk egy cserekattra. 
Soha, egyetlen kósza pillanatra sem fordult meg az eszemben, hogy valaha a falai között éjszakázunk.


Nagy nehezen észhez térek, a kocsiból behozzuk a cuccainkat, ez is milyen jó már, 
felpakolva jövünk, beköltözünk, nem csak úgy futunk át a főutcán!

Kicsit fáj a szívem, amikor percek múlva útnak indulunk, de délután rengeteg 
az idegen Olymboson, majd visszajövünk akkor, amikor elhúznak délre. 
Az első kanyar után visszanézős panoráma.


Diafánit sem láttuk még felülről, tavaly csak lent sétálgattunk a házak közt.
Elbűvölő, nyugodt kis hely, nem értem, miért mellőzik ennyire?


Megyünk tovább fölfelé... hová is? 
Azt mondja a térkép, jó minőségű földút vezet Papa Minasra.


Lópikulát! 

Ennek a sárga szamárnak, ennek a Chevrolet Sparknak feladja a leckét.


4 kilométer az egész... egy nyomon... vízmosások vájta gödrökkel... megfordulni lehetetlen, 
ha megállunk, elülünk, hát megyünk ügyesen, föl meg le, kanyarogva, sokszor úgy, 
hogy kiszállok, előremegyek megnézem, van-e út ott egyáltalán.


Mondom Tóninak, jöhet s ő elhiszi nekem és megyünk újra.

(Mellesleg ilyen helyeken járunk.)


Átkozom a percet, amikor megláttam a neten a kavicspiramisokat, azokat,
 amiket valaki tavaly nyáron szétrombolt. Nincsenek már ott, akkor minek?

(Észbontogató a látvány.)


Legszívesebben visszafordulnék, de nem mondom, 
tudom, legszívesebben visszafordulna, de nem feladós fajta.

(Te jószagú atyavilág, micsoda hely ez itt!)


Csak 4 kilométer... 45 perc...
... mínusz 1 kiló ...


Amikor végre megérkezünk, az egyik árnyékban fekvő férfi felül és nézi, nézi, ahogy 
az én Jóemberem leparkol. Mi a fenét bámul? Ja, rajtunk kívül egy Jeep meg 
egy összkerék meghajtású Panda van csak itt. Nézi, ki ez a barom... 
ki ez a profi, aki képes volt ezzel a kis vacakkal ideügyeskedni magát és a feleségét, 
aki most mentőmellényt vesz magára és megint abban megy lebegni a tengerbe?


Egész hetünk legnehezebb kalandja volt... lecke vezetésből, lecke türelemből, 
lecke együttműködésből, lecke elfogadásból, lecke életben maradásból.


(Senki más meg ne próbálja 1000 köbcentis járgánnyal, olyannal, ami tűkanyarok 
utáni emelkedőket csak egyesben tudja megmászni. Mert a miénk olyan volt.)

Mire visszaérünk Olymbosba, szűnik a sokadalom. Viharverten caplatunk föl a lépcsőkön, 
amikor utánam kap egy asszonyság, átnyalából erősen, nyomja a férjem kezébe 
a fotómasinát, hiába tiltakozom, ne, ne, ilyet én nem szoktam, erős szorítással tart fogva, 
ez a kép akkor is elkattan, mert ő akarja. 

(Hű, de szeretnék ilyen kemény asszony lenni, ilyen élet ura, ilyen zsarnok, ilyen hangos!)


Csendesedik Olympos, ébredezik az igazi Olymbos.

Az ablakunkból szemlélődöm: az uniós pénzből felújított malmocskában
sárgaborsót hántol a gazdasszony. Amikor végez, a tálat kiviszi a padhoz, felemeli, 
szórja magasból egy másik edénybe. Hát persze, kiszeleli azt. Vigyorgok... ezt nem 
a turisták kedvéért csinálja... nincsen is itt egy se... csak én lesem... látom.

  

 

Végignézem, ahogy zsebkendőnyi területén ágyást készít a szomszédasszony. 
Szépen, komótosan végzi feladatát, nincsen abban kapkodás, nincsen abban 
egyetlen felesleges mozdulat sem. Csak az évszázadok küzdelme, a belenyugvás, 
hogy ennek így kell lennie. Teszi a dolgát türelemmel.

Tököt termel az épület tetején.


Mélyen alatta döbbenten fedezek fel egy ketrecet... tyúkól... ott... lenn?
Tudod, mikor mennék én oda tojásért! 


Mi ezt a falut szeretjük. Ezt, ahol legalább annyi romos ház van, ahány felújított. 
300 embernél többet nem tud eltartani a település és addig a jó, 
amíg nem szállnak itt meg tömegesen idegenek.


Felgyalogolunk az omladozó malmok irányában, de idén is kimarad a Profitis Ilias.


Még annál is gyönyörűségesebb, mint ahogy elképzeltem.


Ez a város meseváros, képzeletemmel határos...


Mire leérünk, üresek az utcák.


Halálosan éhesek vagyunk, beülünk egy tavernába. Amikor megtudják, itt fogunk aludni, 
megnő az ázsiónk. Hatalmas tál görögsaláta kerül az asztalra, saját kertben termelt 
olajbogyóval (hiszi a piszi), nehogy éhen haljunk, amíg elkészül a pastitió és valami 
bárány paradicsomos szószban. Ez utóbbi valami egészen elképesztően omlós cucc, 
és nincs az a jellegzetes birkaíze, ahogy azt itthon megszoktunk.  
Hihetetlen, mennyit zabáltunk, otthon jóval kevesebbel is beérjük. 
Elégedetten dőlök hátra, Tóni még küzd. 

A házak közt megpillantom a hazainduló pádrét. Mára véget ért a szolgálat.


Megint jó helyen eszünk, szívből készül, amit elénk tesznek, 
itt is szégyenlősen teszi el a fizetséget a háziasszony.


Jóllakottan ténfergünk nevetgélve.

Egyszerre vesszük észre az első férfi tekintetét, 
aztán a másodikat és megint egyet és még egyet... újra...

Nyűttek, elgyötörtek, belefáradtak az egész napos mosolygásba.

Arcukra van írva a záróra.

Hát mit akartok még, nektek itt már nincs keresnivalótok... mondja a szemük.

Napról napra, hétről hétre, nincsen szombatjuk és nincsen vasárnapjuk, próbálnak minél több pénzt kicsikarni ebből a maximum 4 hónapból. Ez az egyetlen bevételi forrásuk.  
Heti hét nap... máshogyan, de épp olyan kemény az élet Olymboson,
mint 50 évvel ezelőtt.

Minden tiszteletem az övék.


Nincs keresnivalónk a közelükben. 

Találunk a malmoknál egy padot, bámuljuk a naplementét nagy nyugalomban, 
amikor egyszer csak bevillan, ezt máshonnan akartuk látni. 



Majnem lekéssük? Mondhatom azt, lekéssük. 
Egyetlen csillanás csak, huss.


Beköszönt az este, díszkivilágítást kap a falu, de látjátok, az ablakok sötétek.


Az olymbosi emberek új erőre kapnak. Elözönlik az utcákat, 
kiülnek a házak elé valami lócára. Férfiak zsugáznak, asszonyok pletykálnak hangosan.
 Miközben az egyik zöldséget hámoz, Manolisz felmászik a létrára és kékre festi lámpafénynél
a tavernája korlátját.Előkerül egy anyóka járókerettel, nehézkesen mozog, de a hangja
ugyanolyan erélyes, mint az összes asszonynak a faluban. 

Malmosunk kerítésénél "harmónikál" a kiskecske, az öregasszony 
egy ideig csitítja, aztán mégis beengedi a házba. 


Szeretnek, nevetnek, hangosak, olyan nagyon hangosak.

 Szabadok.

A neten egyszer találtam egy képet az éjjeli Olymbosról. Teljesen kihalt rajta a templommal 
szemközti utcácska, csak a lámpák világítanak. Erre vágyom én is. Először éjfélkor 
lopódzom ki a házból, de azonnal vissza is megyek, mert kint nagy az élet.

Még egyszer próbálkozom, fél 4-kor megint útnak indulok, 
de akkor sem jutok tovább, a helyiek még mindig vircsaftolnak.

Ezek mikor alszanak?


Egész éjjel süvölt a szél, augusztus 9-én egész éjjel hallom, hogy süvölt a szél.
Két takaró alatt fázunk... mi lehet itt "télen"?


azt jelenti... 

mi mást jelenthetne... 

Szél

2015. augusztus 23., vasárnap

Másnap hajnalban

mosott rongyként ébredek az éjjeli lagzi miatt. Egy pillanatra még bevillan, hogy már úton kellene lennünk, aztán örömmel nyugtázom, a ma hajnali programunkat simán áttehetjük szerdára. Majd 10 óra, mire összekaparjuk magunkat valamelyest és a keleti parton észak felé vesszük az irányt.

Aperi mellett az egyik kanyarban kecskék hűsölnek a sziklák árnyékában, 
mennyivel több eszük van, mint az embernek, aki ilyenkor már a parton aszalódik. 
(Mindig ott tanyáznak, még háromszor fogad itt hasonló kép.)


Ötpercenként állunk meg fotózni, középen Aperi, amit tavaly bejártunk 
és épp ezért a közelébe sem megyünk idén. Kocsival tuti csalódás lenne.


Fenséges strandok mellett húzunk el, Achata öble,

 

a víz mesés kéksége messze alattunk.


Föntről csodáljuk a tengert,


már megint ott járunk, ahol csak a kecskék.


Kyra Panagiára 40-50 futó pillantást vetünk,


amott vár minket Apella.


Aki járt a szigeten, az tudja, nincsen ebben semmi fotoshop. 
Égi kék az égei kék.


Remek kis szerpentin vezet a partra, időnként muszáj rajta megállni, hogy az olaszok robogói 
leszáguldjanak mellettünk, különben meg kár lenne kihagyni két ilyen fenséges pineát.


Napi templom rovatunk következik: Agios Loukas.


Nagyon rossz állapotban van az épület, XIII. századi freskói alaposan megkoptak.
Ami igazán izgalmas, az a fal szögletes nyílása mögött található


barlangszentély. Kintről beóvakodós


s bentről kifelé tekintős.


Megszentelt a hely még ma is, érzem minden porcikámban.

Na, most biztos van valaki, aki fennakad azon, hogy ilyen szent révületféle után 
hogy mehetünk Apellára strandolni hangosan lubickolva. Elárulom, sehogy. 
A következő a képből rájöhettek, miért. 
Aham, széprendezettpárhuzamban megszámlálhatatlan napernyő alatt
mégmegszámlálhatatlanabb sokadalom. 


Tóni egyre vagányabbul hajt, megint előttünk az a hajtűkanyar, ahol tavaly úgy ment át a busz, hogy csak a kerekei érinkeztek az aszfalttal, a jármű teste a szakadék fölött volt. 
Hihetetlen, hogy jut itt át naponta, ezen a sokszor csak egynyomon járható szerpentinen 
ekkora böhöm nagy járgány. Miattuk nincs is védőkorlát elég sok helyen. 

Hátunk mögött hagyjuk a keleti partot, jön sziget a legszelesebb része! 

Azt ti nem tudhatjátok, mekkora barátom nekem a szél.

A férjem szerint  Karpathos egyetlen T-elágazásában egy sor öreg anemomilos próbál 
dacolni az idővel.  Felállok a legromosabb tetejére kíváncsian, ugyan mit kezd majd velem?

Mit kezdene, feszíti a kendőm, egyetlen vitorlám, és én boldogan nevetek, 
mert majdnem elvisz, Tóni, nézd, Tóni, nééézd hogy lobog!

 

Az egyik malom ajtaja nyitva, mögötte 124 éves a szerkezet.


Spoán átszáguldunk, már amennyire a falatnyi utcán száguldani lehet, ide már a busz sem jön be, megáll a település fölött. Agios Nikolaos kicsiny halászfaluja bontakozik ki előttünk hamarosan.


Megérkeztünk, erre néz a parkoló, ugye, milyen eszméletlen?


Strandolni jöttünk, itt alig van valak,i ráadásul egy EarthCache alatt "napozok".


A fejem fölött ezt látom. Szédítő, ijesztő, mámorító, így viszonylag rövid tipródás után 
hajlandó vagyok magamra venni a narancssárga mentőmellényt és újabb 
rövid tipródás után már én is keresztet libegek a víz tetején. 


Tényleg túlélem, lenyugszom, mehetünk tovább, előttünk a semmi,


hátunk mögött a semmi,


alattunk a szerpentin, mindig csak szerpentin, ezekre a kocsi kereke egyre ügyesebben áll rá. 
Száguldunk negyvennel, már negyvennel!


Spoa nem hagy mély nyomokat bennem, körbeszagoljuk a mosóházat, lefotózom 
pávákat a templom ajtaján, aztán megvárjuk, míg egy kellemes 
felhőcske beúszik a város fölé és búcsút intünk neki. 


A sziget derekán járunk, tényleg erre a leghangosabbak a kabócák, nagyobb lármát csapnak, mint Pienzában. Megállunk egy kanyarban, Tóni előveszi a Zősonyját és felveszi nekem a hangjukat.
Ha nem tudnék aludni majd otthon, becsusszantja a párnám alá, gondolom.

A következő kanyarok egyikében újabb páratlan látvány tárul elénk.


Mesochorinak, hogy úgy mondjam, elég festői a fekvése.


Halálosan éhesek vagyunk, ettől függetlenül ismét kerülő úton indulunk lefelé, hátha 
ráakadunk egy neten még nem ajánlott tavernára. Akad is, természetesen; barátságosan 
integet bentről egy élemedettebb korú atyafi és invitál, lapogatja hátunkat, messziről jött, 
fáradt vándoroknak normális helyeken jár ez. A teraszra kísér, észbontó a kilátás 
a város tetejéről, alattunk apró fehér házak, előttünk a végtelen tenger. 

(A bejegyzés utolsó fotóját itt lövöm el.)

Nincs nagy választék a konyhán, de amit kapunk, az felséges, bőséges. Tóni szerint erősen
csájna az effekt a rengeteg rizstől (de milyen rizs?!), amit együltő helyünkben magunkba tömünk. Ő soutzoukakiát rendel, én dolmadákiát, amihez cukkinivirágokat 
is kapok, ezek sokkal ízletesebbek, mint a tavalyiak Olymboson

 Teli hassal sétálunk le  a város főterére, arra, ahol Manolis híres kávézója található, 
a Skopi, ahol az aláírásod hagyhatod a virágcserepeken vagy az asztalon.

Jóllakottan bámuljuk a panorámát,


zummolom a hegyeket és a közeli öblöt, alattunk a karpathosi viszonylatban 
"gazdagon termő" veteményeskertekben a paradicsomot, meg a tököt. 


Ideje indulnunk, hanyatlik lefelé a nap,

 

elő a fülhallgatókat!


(mert a felső parkolót roncsautók tárolására használják a helyiek)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...