2015. december 30., szerda

Akkor most

tekintsünk a fa mögé, ama bizonyos konyhaajtóra,


konyhaajtón az idei termésre.


Különösebb koncepciót ne keressetek az egymás mellettiségben, mert most
nem volt türelmem átrakosgatni (ötvenszer kábé) az összeset színek és harmóniák szerint.


Ezek a legszebbek, ilyeneket boltban nem kapni.
Az egyiken ezt olvasni:

Megint eltelt egy év.
Örülök, hogy van
KARÁCSONY,
mert ekkor egy tárgy 
is kapcsolódik a 
RÁTOK GONDOLÁS-hoz.

...

...valahogy ezért...

...

További dicsekvésül ötletadóul felteszek ide közülük néhányat.

Egy a jelek szerint továbbra is macskafan hatodikos lányka alkotása:


Beus gyönyörűséges karácsonyfája, Beusé, akinek olyan sokkal tartozom, 
hogy neki nem küldtem lapot, ójaj, nem is értem. Igyekszem jóvá tenni...


Szerintem az alábbi finomságot megismeri mindegyikőtök, aki egy ideje olvas, 
mert annak felrémlik, kitől érkezik decemberente keresztszemes képeslap.


Képszerkesztés közben egy ideig eltöprengtem rajta, lehet-e a vízjel

...foltról foltra... 

holott


A szarvasok madaracskák mellékleteként avagy azok emez mellékleteként 
érkeztek szülővárosomból, szatyorított kolléganőmtől,


akiről mostan már azt is tudom, hogy ismeri a páromat, 
az én igazi tanító néni páromat, sőt, varr is vele időnként.

(nagy szívecske)

Hálásan köszönöm mindenkinek a fentieket, idén majdnem kinőttük a konyhaajtót is.

2015. december 26., szombat

Idén egy

csomó kézműves "apróságot" kaptam karácsonyra nem kevés illetőtől és amikor összeszedtem
őket, akkor lepődtem meg igazán, mert majd mindegyik kettő színben pompádzott. 
Na jó, nem egészen pontos a mondat, hogy igazságtartama megfelelő legyen, 
végeztem egy kisebb válogatást a fényképezés előtt. 


Rém boldogító dolog volt immár ezeket is a többi közé aggatni felfelé 
huszonnegyedikén ugyanarra a fára.

(:a fára, melyet ezennel kinőttünk:)


Amint látjátok, Szaberka finom keresztszemes centijét továbbra 
sem rendeltetésszerűen használom, nem is fogom, sohanem.


Csak ideiglenesen pihen a fácskán Grószéva két szépséges filcmadárkája, hétköznapjaikban 
a ruhámon lészen egyik vagy másik kitűzve, hiszen eredetileg ez a funkciójuk.


Az egyik ágon ott lóg Csani ügyeskezű anyukájának gyönyörűséges gyöngyangyalkája, 


a tetejére meg Zsuzsi anyájának köszönhetően került 
édesen illatoló mézeskalácsból a lányka.


Jól megfér rajta Helga üveglénye és az általunk Karpathoson 
megivott egyetlen üveg bor dugójából készült szintén szárnyas unokatestvér.


Tovább is van, mondjam még?

2015. december 24., csütörtök

Ma már

nem közlekedik a postás állítólag, ezért most virtuálisan én hozok Nektek képeslapokat.


Boldogféle ünnepeket kívánok minden karácsony táján erre tévelygőnek.


Idén már csak tizenkettő készült, melyeknél sokkalta de csodásabb lapokat 
találtam idén a postaládámban, azokkal mindenképp dicsekszem hamarosan. 

2015. december 18., péntek

Beköszöntött

a téli szünet, így végre publikusak az elsősökkel készített karácsonyi manócskák.
 Ezeket láttam meg a neten,  teljesen beléjük szerelmesedtem, persze alakítani kellett rajtuk, 
hogy 6-7 éves kezek is össze tudják őket "dobni" 3 óra alatt. Mókásak, nem? 
Huszonnégyen ácsorognak az egyik ablakban.
(Most nézem, csak 20, a többi valószínűleg készülőben.)


Papírkúp lett az alap, a satyek levehető, mert ritkán szeretem az olyasmi ajándékokat,
 amelyek csak önmagukban szépek. Így viszont dobozként is funkcionálhat a figura. Apró rajzocskákat tartunk benne, jó sokat, mindegyiken egy-egy feladat. A manócskák valójában ugyanis mi vagyunk, anyu csak kivesz egy cédulát a helyéről és mi már teljesítjük is a kívánságát örömmel. 

Karácsonyi ünnepségünk estéjén az osztály fészbuk csoportjában megjelentek a bizonyító 
fotók és posztok: Alíz széken állva mosogat, Beni szemetet visz ki, Hanna süt, 
ellenben Zalán hó hiányában nem lapátol az udvaron. 

Az én legnagyobb ajándékom meg az, hogy vigyorgok, mint a vadalma.

 

 Kedves Sucika, ez lett a jócselekedetek faladból. Köszönöm!

2015. december 14., hétfő

Emlékeztek

még erre a játékra?Azt gondoltam, hagyományt teremtek vele, legalább magamnál, 
pontosabban ezen a blogon, aztán jöttek mindenféle más ügyek közbe és a képeslaposdi
 elmaradt tavaly meg tavalyelőtt, sőt, azelőtt is. Pontosabban minimum 15 darabot 
készítek azóta is, de csak belső használatra. 

 2014 karácsonyára a Gioriani-tól ellesett fenyőcskéket képeslapítottam.


Idén decemberi bejegyzéseim ezekben a színekben pompáznak:


hisz az év utolsó havában is piros+fehér a szerelem.

Hátha valakinek szottyanik kedve a hajrában legyártani pár hasonlót...

2015. december 11., péntek

Ideje föllebbentenem

egy régi fátylat. Márciusban mutattam valamit éppen csak összegöngyölve, aztán gyorsan 
betettem a szekrénybe. Titkosítottam hónapokra, közben a fene majd megevett, hogy nem
 mutogathatom... Még magam előtt is rejtegettem, le sem fényképeztem, 
mert amiről nincsen fotó manapság, az ugye nem is létezik...

November elején végre kitekerhettem a harmadik redwork-öm,


párat fotóztam róla az utolsó pillanatban


aztán bezacskóztam és útnak indítottam.

A napokban itt láttam viszont először,


majd ott,


sőt... amott.


Mutatom nagyban is, mert rém büszke lehetek rá, 


hiszen a "22. Betlehemi jászol pályázat" egyik díjazottja lettem vele.
(:egyik-egyik, nem akármelyik:)


Kézzel hímzett, kézzel tűzött foltmunka.

Egyes (bajszos) vélemények szerint redlehem.

2015. október 4., vasárnap

Májszvítkárpátosz

2014-es kalandozásaink:

Készülődés







2015-ös élményeink:







Kalimerás szállásértékelő, amit kéretik némi fenntartással kezelni!
Az első utazásunk után született, azóta árnyalódott bennünk a kép.

Ha választhatsz szobát (nem választhatsz, kérésed felírják ugyan, de minek), 
akkor a földszint 1-es, emeleti 4-es, 6-os kétszemélyest érdemes. A földszinten a 2-est, 
az emeleti nagyerkélyes az 5-öst igyekszik az iroda három-három személynek értékesíteni, 
ezek a legjobbak. Messzire kerülendő a 3-as, ezt nem lehet szellőztetni, ráadásul 
ez az a csomagszoba, amit utolsó nap fenntartanak tisztálkodásra. 

A visszaút délutánján akkor sem maradhatsz a szobában, ha fizetnél érte.


2015. október 2., péntek

Ugyan hogy kezdődhetne

az utolsó reggelünk a szigeten? Ugyanazt bámulva, mint tegnap meg azelőtt. Tudom, unalmas lehet, de mielőtt átgörögnétek az egérrel az első képen, vessetek csak rá egy alaposabb pillantást! Emlékeztek, tavaly a tengerből született, érkezésünkkor a temetőkápolna mögött látszott, 
most meg határozottan a hegyből narancsosul az éltet adó. 


Jó reggelt, Pigadia!


Remek kis gifet rakhatnék össze a nap útjáról, ha... sok a ha, ez már kimarad az életemből. 

Különben is, kinek van erre ideje? Ma hazautazunk.
(Írom ezt majd 50 nap távlatából.)

Még egyszer átvágunk a városon és megint csak nem győzünk csodálkozni a változásokon. 
Rengeteg épületet felújítottak és vettek használatba tavaly óta. Ezt is például. 

 

A Karpathos-szikához igyekszünk, közben megreggelizünk az utunkba akadó fügebokrokról.
(Szükség esetén gps koordinátákkal szolgálhatok.)

Tavaly jártunk erre, de nem jutottunk ilyen magasra, azt hittük magán ez a terület. 


Most is úgy tűnik, aztán mégis a drótkerítés mögé kerülünk valahogy. 

Hopp, ott a görög zászló, nem lobog! Nocsak... könnyíti búcsúnkat a sziget.


Reggel van és szélcsend, élesek a fények.

Visszafelé lefotózzuk az óriási plumérát, jaj, a miénk sose lesz ekkora, remélem.
Mondjuk, virágot se hoz soha, attól meg tartok.


11-re érünk vissza a Kalimérába, épp dinnyét falatozunk nagy nyugiban, amikor jön a hír:
12-ig el kell hagyni a szállást. Az nem kifejezés, mennyire dühösek vagyunk, még jó, hogy reggel összeszedtük a cuccainkat. Háborogva lecipeljük a csomagokat a lépcső alá, nem biztosítanak zárható szobát, ezen megint morgunk, aztán rántunk egyet a vállunkon és sétálni megyünk.


Sziesztaidőben, tűző napsütésben mi a jófrancot csinálhatnánk?
Megteszünk 100 métert a kikötő irányába, aztán az első árnyas fa alá leülünk félórácskára. 
Újabb 100 méter, 30 perc üldögélés, vihogunk, körbeücsörögjük Pigadiát?

Bámuljuk a görögök közlekedési szokásait. 
Irigylésre méltó.

Mentő ötletként kerül képbe az Archeológiai Múzeum három aprócska klimatizált terme 3 euróért. 
Igen korrekt kis gyűjteményük van, így több, mint egy órás nézelődésnek álcázzuk a hűsölést.

 Meresztgetjük a szemünket az ötezer éves kerámiák láttán a kellemes hűvösben,


a teremőr meg minket méreget hitetlenkedve. Mi a csudát lehet nézdegélni 
ennyi ideig például ezen az Arkasában talált sírleleten? 


A tengeristen barlangjáról is találni itt leírást és ezt mazsolázva kiderül, 
hogy a kérdéses objektum a"Posi"körzetben található.


A múzeum után a tegnapival majdnem teljesen azonos körülmények között benyakalunk egy frappét. Visszatérők vagyunk, a váll-lapogatás mellé kapunk egy tányér szőlőt is. 

...ajándék... ingyen... ajándék...

"Egyik legszebb magyar szavunk az ingyen. Emiatt szégyellem is magam olykor mások helyett."
(Tóni)

...

A reptérre vezető úton csendben vagyunk. Elfáradtunk.

A hátunk mögött egy csaj egyfolytában a telóját kattogtatja, miközben ámuldozik, 
milyen gyönyörű ez a sziget. Mintha először látná... Kikerekedett szemmel bámulunk 
egymásra a férjemmel: ezek hol a francban voltak, mit csináltak itt egy hétig?

Csitt! Ideje hazamenni!

... 

Az elemelkedés pillanatai, dübörög alattunk a gép. 



Az ablak mellett ülünk, bámészkodom kifelé, amíg csak fényeket látni. 
Sötét van... ez lehetetlen... Apella tengerpartját víz alatti reflektorokkal világítják ki éjszakára? 
Vagy Kyra Panagia az ott? Ilyen messziről nem ismerem fel.

...


A fejemben már tavasszal megszületett az idei utunkról szóló bejegyzés utolsó mondata,
miszerint Karpathost bedobták a nagy görög lecsóba.

Hamisan cseng most a fejemben, kiigazítom inkább:

Van még és lesz is sokáig olyan hely a szigeten, ahol nem érzed azt, 
hogy Karpathost bedobták a nagy görög lecsóba.


Valahol ott van a mi Karpathosunk is.

;-)

2015. szeptember 27., vasárnap

Már csak egy

dolgunk maradt  a tervezettek közül, de az a legfontosabb. Valójában ezért jöttünk vissza Karpathosra, ezért, ami most vár ránk. Nem mára terveztük, de a görög istenek, élükön Dionüszosszal úgy döntöttek, péntek éjszaka megdáridóztatnak a szomszédban 
száz görögöt. Álmatlanul forgolódtunk miattuk egész éjjel, hogy aztán ne bírjunk 
felkelni másnap hajnalban. Sokáig hittem a meséikben és lám, most sem csalódom, 
kifundálták nekem az ünnepet jó előre: ma van a házassági évfordulónk.

Háromnegyed hatkor már talpon vagyunk, a kedélyeket nem borzolom a tegnapihoz teljesen hasonló nyitóképpel, inkább mutatok egy fél órával későbbit. Negyed hétkor ott ülök a keleti égbolttal szemben az eget kémlelve, hisz erre vágytam: napkeltét látni Vasárnapocskától.


Kezdődik,


óvatos kúszik fel


lassan emelkedik,


majd hirtelen felragyog.

Bámulom, nyel a szemem minden pillanatot.

A jármű közeledtét sem venném észre, ha rá nem mutat a Jóember.
Az utóbbi időben ő lett a szemem... én csak kattintgatok a kedvéért.


Emerre is egyet, árnyékokat a falon.

Csend és nyugalom. Megint a végtelenség.


Húzom az időt, nem akaródzik bemennem. 
Aztán csak egy pillantásra, a lábamat a küszöbön át sem vetve belesek. 

Már nincs ott a szívünk... valakinek nyilván megtetszett és zsebre tette. 


Jobb, ha nem tudja, mit vitt magával. 


Megérkezik a templomocska gondnoka, őt előztük meg út közben, sétált fölfelé tempósan 
az akkor még vaksötétben. Széles mosollyal köszön, integet, szellőztet, söpör, gyertyát gyújt.

Nincs bátorságom a szívről tudakozódni tőle. 

Perceken belül befut két asszonyság is, birtokba veszik a kápolnát. 
Karattyolnak vidáman, hangosan gesztikulálva. 
Mennyire tetszik ez nekem, nincs csitt, 
meg ne hallja 
valaki 
(a Jóisten) 
az ittjártunkat.

...

9-kor le kell adnunk a sárga szamarat, épp annyi időnk marad, hogy teletankoljuk. 

Majd 400 kilométert autóztunk öt nap alatt és itt látható a férjem büszkesége:
amikor átvettük, 420 km volt a várható megtehető távolság, most pedig 515.

Nem titok, motorfék.


Elképesztő, hogy intézik a kocsi átvételét az irodában.
"Hol a kocsi?" "Kint, a szálloda előtt."
"A tank teli?" "Természetesen."
Fizetünk és viszlát, semmi ellenőrzés. Tíz perc múlva a fürdőszobánk ablakából látom, 
ahogy mossák a járgányt, aztán egy órán belül már másokkal száguld a kacskaringókon. 

Nincs több célunk: bóklászunk a kikötőben,


felkeressük a kedvenc tavernánkat, a Psiloritist, most csak egy frappé erejéig,
(vidautmilkvidautsugar)


aztán ténfergünk, hisz mindent láttunk abból, amiért jöttünk.

Délután levezetésül végigjárjuk a Vrontis-öböl strandját teljes hosszában. 

A sziget összes partszakasza fellelhető itt kicsiben: homokos, apró- és 
lapos kavicsos, görgetegköves, sziklás is megtalálható 4 kilométerbe sűrítve. 


Ez sem beton itten.


Az Agios Nikolaushoz igyekszünk, Tóni plumérára szitakötőt csalogat,


én pedig fontos dologról teszek ismét tanúbizonyságot.


Előttünk messze Pigadia, megszámlálhatatlanná szaporodott napernyőjével


fölöttük az átfestett Kalimera.


Kilátós rálátós.


Este még befér egy utolsó lukumádesz 


a zsongó kisvárosban.


A színpadon lelkes amatőr csoport danolász, de hallgatni valót másoktól mutatok.

Egy nőről énekelnek és egészen biztos vagyok benne, 
hogy Karpathos az a nő.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...