Egyetlen

gond van ezzel a buszosdival, miatta igen szűkek időkorlátaink*. Menetesbe megy
2 járat/nap, amint megérkezel, kábé másfél órád jut a nézelődésre vagy egész nap 
ott ragadsz. Ez a 90 perc éppen csak annyira elég, hogy körbesétáld 
az egyébként icipici városkát. 

Itt kezdjük, már megint, a temetőnél, milyen fura, hátulról élünk...

Ide mindenképp el kellett menni, erről világhírlik ez a hely, erről a hajtűkanyarról. 
Persze az én fotóm koránt sem ilyen tökéletes, az ótvar vaskaput és a műanyag kukát 
másként nem tudom eltüntetni, csak takarással. Öt percig, ha maradunk itt. 
Ez idő alatt a távolban felfedezem Kyriakit, Tóni lenaptejezi magát, a kedvenc a gatyáját 
és engem, utána morgósan visszakaptatunk a városba, noormálisak vagyunk? 
Mindjárt kárpótol a "pontvijú", ez a legszínesebb város a szigeten. 
Már-már hivalkodónak érezném, ha nem lenne szinte teljesen üres.

Később jövünk csak rá, ekkortájt zajlik az istentisztelet a templomban, és a majd 2 méter magas, szikár, copfos, ötvenes, egyházfi a földig érő fekete reverendájában és a westerncsizmájában kellően karizmatikus személyiség. Olyannyira, hogy amerikai 
akcentussal viháncolnak utána az innen elszármazott leányok. Elszáguldanak előttünk 
és én tátott szájjal bámulom a jelenést... Ébresztő, szájbecsuk.

Sipirc, vissza a sikátorokhoz, gyerünk csak!

Tóni itt kezd a hajamba plumériát** rakosgatni és támaszkodtat kapura, nézet előre, 

felfelé, szájat becsukat, nyittat,  engem fotóz. Próbálja elkapni a pillanatot még 

lemerevedéseim előtt. Mulattat a dolog, így néha sikerül.

A buszra várva elénk telepszik egy kutya, aztán jön egy macska is, közénk kucorodik a

 lépcsőre, nyilván Karpathosra nem jutott el a híre annak, mennyire haragszom a rokonaira,

 még mindig, örökre. De ez nem dörgölődzik, ül csak nyugodtan, mint mi, épp úgy, 

ahogy az egy normális macskához méltó. Ott vannak a hűlt helyeim.

 

Ez egy ilyen rövidke napocska, a többi része szimpla feredőzéssel telik. A parton forró a 

homok, fürdőcipőnk nincs és én hangosan röhögve szaladok, hogy minél hamarabb elérjem a vizet, miközben csak egy kósza pillanatra jut eszembe az engem lobogva követő hátsóm, 

kit érdekel, mindjárt leég a talpam! A többi időt csak a tenger szélében üldögéléssel 

vagyok  hajlandó tölteni, még hason fekve is folyamatosan kimosnak illetve partra vetnek 

a hullámok, ez megint borzalmas. Meg kell tanulnom úszni, a francba, bár biztosúszó férjemnek is jónéhány percbe telik, míg kimászik a vízből 

és nem csak úgy hagyja magát a parthoz csapatni. 

Elegáns könnyedséggel felállni és kecsesen kisétálni a kékségből itt képtelenség.

Jé, tényleg, itt nem nagyon úszkál senki, ja, akkor meg minek...

*Beszéltem olyannal, aki pár napra kocsit bérelt, végigszáguldozta a szigetet,

este meg elmesélte, átmentek az egyik falun, majd a másik falun, így, 

nónémen ugyan, futtában, de mind megvolt.

**El ne felejtsek utánanézni, létezik-e ilyen párfőm, mert a virág illata nem csak neki ízlik.