Már

jó ideje nem lelem különösebb örömem a varrásban. Nem izgatnak takarók, faliképek és táskák, holott mindegyikből van minimum egy félig elkészített darab a szekrény mélyén. Ahogy lelkesedésem nézem, sokáig nem is lesz belőlük végtermék, mondjuk, kinek is lenne, minek is lenne? 

Szóval majdnem végképp hátat fordítottam a varrógépnek, mondom, majdnem, amikor 

kábé két hete beugrott valami, Szentendre felé (felől?) félúton. És olyan nagyon odáig lettem,

 hogy rezegtem és remegett a kezem, mert időm éppen erre volt a legkevesebb. 

 Október huszonharmadikán aztán belevágtam, azóta minden sulimentes napom többnyire ezzel telik. Játszom… modellezek… mókolok… mindenféle csalafintaságokat kitalálok és azóta megint és szinte mindig mosolygok. Íme, derűm eredője : 

Bejka jáTéka egy tanulós-játszós könyv, persze textilből, mert mi másból is készíthetném?

Almafa, csak azzal indíthattam, aranyalma ághegyen, meg különben is az volt az ovis jelem, meg itt a favicon meg ott a vízjel, az alma különben is én vagyok, minden itteni dolgok eredője. Jött hozzá tojásfej, lovacska, virágoskert és léghajó (mer ugye a Jóember anno), veteményeskert meg

pókháló, amire halálosan büszke vagyok, ezt kompletten én ötleteltem meg fejlesztettem

 (pillogós szmájli), végül egy foltos kutyus pórázon. 

A többi fejben, rajzon, mert mit tagadjam, egy oldalacskára képes vagyok majd egy teljes napot beáldozni. Na jó, közben főzök, mosok, takarítok, Kincskereső olvasónaplóját javítok. 

Tíz oldal, hat centi.

Örülök hát nagyon. De akkor most hogyan tovább?

Egyre többször tipródom azon,

vajon mi a csudának nekem ez a blog, aztán arra a végtelenül egyszerű következtetésre jutok, hogy itt főzök örömbefőttet, mert milyen jó lesz egyszer, ha nagy sokára megjelenik miniben péel ez a kép valamelyik bejegyzés alatt, hisz akkor eszembe jut, milyen a Szentendrei-sziget őszi takarója,

meg az, micsoda erőfeszítés is lehet egy csupán kétmétereske függőleges sziklafal megmászása 

és mi' káprázatos változáson megy át pár hónap alatt a hangyabogáncs bunkós hagyma.

Persze jött velem a birka ma megint, minő szerencse, épp Weöres-centenárium van, 

hát ráfoghatom, ha firtatják a miértet, akár arra is...

S ha kedve szottyanna valakinek hasonszőrűt hordani, legott ki is nyomtathatja 

a mintát vagy kedvére rajzolgathat bárminő hasonlatost.

Birkulok...

A jövő, úgy tűnik,

ilyen lesz, havi egy bejegyzés futtában valami apró kis vacakról.  Most macskáról.

Itt már csillog a szeme két szem gyöngytől,

emitt láthatjátok, mit is rejt a hasa,

igen, egy Lumiát, de nem az enyémet, persze, hisz én még mindig ezt az ősöreget nyomogatom, aminek láttán erősen elcsodálkozott egy elsős kislány, hogy jé, ez is telefon?

 Alatta a mérethű modell, mert készüléket nem kaptam, pontos méreteket viszont igen.

Az első próbálkozás röhejes,

a második unalmas,

s végre a harmadik, ami elnyerte a húgom tetszését is.

Lopott ötlet.

Zajlik a tanév, az van, nincs is más, csak az van, iskola, csak az van.

(Szmájli kinek-kinek kedve szerint választható)